"A forradalom velünk él" Országos vers és prózaíró,fotó és diaporáma verseny próza kategória fődíjasa Katarof Patrícia 7.a osztályos tanuló.

Egybefolyt emlékcseppek
 
Sosem gondoltam, hogy így lesz vége mindennek, amit eddig felépítettünk. A szüleim azt hitték, én ebből az egészből semmit nem értettem, de tévedtek. Ott voltam végig, és még most, hetven évesen is tisztán vissza tudok emlékezni arra, hogy miként sújtott le ránk a sors keze. Hiszen biztosan volt oka annak, hogy pont a mi gyönyörű országunkat próbálta tönkretenni a terror. Talán még ma sem tudjuk biztosan miért, de megtörtént, valószínűleg azért, mert meg kellett történnie. Kereshetünk más okokat is, de egyiknek a helyénvalóságát sem tudjuk bizonyítani, mert már elmúlt. Szerencsére.
Tíz éves voltam. Pontosabban egy hónappal idősebb. Minden olyan furcsa volt, egy ideig nem is értettem, hogy hol van Apa, és hogy miért sír Anya. Aztán összeállt a kép. De mindent csak szépen, sorjában.
Édesanyámmal sétáltunk a budapesti utcákon, ahol rengeteg ember nyomorgott, és folyamatosan kiabáltak valamit. Nem tudtam kivenni a szavakat, inkább csak az ajándékbolt törött kirakatüvege közé szorult plüsslovat bámultam, az sokkal érdekesebb volt számomra, mint egy halom, nálam sokkal magasabb és okosabb ember rikoltozása. Sosem koncentráltam a rossz dolgokra, optimista kislány voltam, tele vidámsággal és életkedvvel. Abban sem voltam biztos, hogy ez tényleg rossz dolog.
 - Talán csak ünnepelnek valakit- gondoltam, de persze a szívem mélyén tudtam, hogy ez nem így van. Ez ennél sokkal összetettebb.  De nem foglalkoztam vele, inkább édesanyám kezét rángattam, hogy sétáljunk már tovább, mert bántotta a fülemet a harsogás, és az orromat az a töméntelen por. El is indultunk, a Nagymama háza felé vettük az irányt, mivel aznap volt a születésnapja. Anyával az előző nap csináltunk ajándékba egy apró madárkát, mert nagyon szerette a kis csecsebecséket, főleg ha mi készítettük neki.
Egész sokáig voltunk a Nagyinál, már szinte besötétedett. Szoros öleléssel búcsúztunk el egymástól, mint mindig, bár az akkori kicsit hosszadalmasabbra sikeredett, de akkor még nem tulajdonítottam ennek akkora jelentőséget. Gondoltam, biztosan azért, mert születésnapja van a Nagymamámnak, és meghatódott. Persze egy kisgyerek nem is gondolna másra, én pedig annyira naiv voltam, hogy még meg sem kérdeztem, mert szentül hittem abban, hogy minden rendben van. Az esti félhomályban indultunk haza, a szürkület ellenére egész forgalmas utcán. Beléptünk a házunk ajtaján, és én azonnal leheveredtem a dunyhás ágyra, majd pillanatok alatt elnyomott az álom.
Másnap reggel mikor felébredtem, hallottam, hogy Anya és Apa beszélgetnek. Vidáman kirohantam a szobából, és Édesapám nyakába ugrottam, hiszen több napja nem láttam. Apa katonaként dolgozott, az ő szavaival élve, vigyázott az életünkre, és a hazánkra.
- Szervusz, Angyalkám!- csókolta meg a homlokomat.
- Szervusz, Apa!
 - Hogy van az én egyetlen kislányom?- mosolygott rám.
- Remekül- öleltem át a nyakát, és a hajába fúrtam az arcomat. Nagyon hiányzott már, és örülök, hogy végre hazajött. Azonban ha belenéztem a szemébe, láttam, hogy nagyon megviselték az elmúlt napok gyötrelmei –pedig akkor még nem volt nagy baj- és pihenésre van szüksége, úgyhogy leültem egy székre, és csendben falatoztam az Édesanyám által elém rakott reggelit. Mikor ezzel megvoltam, iskolába készülődtem, ám a szüleim értesítettek arról, hogy ma nem lesz tanítás. Kicsit csodálkoztam ezen a híren, de átlagos gyermekhez méltóan nem voltam csalódott tőle, hiszen addig sem kellett tanulni. Bevonultam a szobámba és olvasni kezdtem egy könyvet. Ezzel telt az egész délutánom, és valamennyi nap ezen túl, annyi különbséggel, hogy egy nap Apa ismételten elment. Most nem mondta el, hogy hova, és hogy miért. Csak reméltem, hogy nem esik semmi baja. Mást úgysem nagyon tudtam volna tenni.
Egyik reggel kisebb-nagyobb zajok ébresztettek fel, robbanásszerű hangok hallatszódtak be.
Hátborzongató volt, még az ablakok is beleremegtek. Édesanyám az ágyam mellett ült, könnyek szántották végig az arcát.
- Mi történt? –kérdeztem tőle, miközben felültem az ágyban.
- Nincsen semmi baj kislányom –mosolyodott el halványan, és megsimította az arcomat.
- Ha minden rendben lenne, nem sírnál –néztem rá, és vártam a valódi választ.
Anya nem szólt semmit, csak szipogott. Arrébb szenvedtem magamat az ágyon, és szorosan átöleltem az Édesanyámat. Bármi is van, bármi is lesz, mi itt vagyunk egymásnak, és ez a legfontosabb. Hosszas szótlanság után végre elmondta, hogy mi a baj. Mert volt baj, nem is kicsi.
- Nem szabad kimennünk az utcára. Nagyon veszélyes most ott lenni, gonosz emberek járnak kint, akik azt akarják, hogy ők lehessenek itt az irányító személyek. Lehet, hogy el kell majd innen menekülnünk ahhoz, hogy életben maradhassunk –magyarázta. –Édesapád azért ment el, hogy megvédje a hazánkat. Hős volt, ezt ne feledd- fogta meg a kezem.
- Mi… Miért csak volt?- szorult el a torkom, ahogyan vártam a választ. Az nem lehet, hogy Apa nincs többé.
- Sajnálom kicsim. Hihetetlenül sajnálom! –húzott szorosan magához, nekem pedig patakokban folyni kezdtek a könnyeim. Nem hiszem el. Nem lehet. Hirtelen olyan üresség lépett színre bennem, hogy úgy éreztem, semmit sem tudok már megtenni nélküle. Honvágyam volt ott a szobámban, a tudattól, hogy nem ölelhetem át többé. Nem csókolja meg többé az arcomat, nem táncoltat meg az egész szobán át, mikor hazajön, nem mondja többé azt, hogy Angyalkám. Mindig így hívott. Nem fúrhatom többé a fejemet a vállába, pedig semmi másra nem vágytam volna. Csak arra, hogy hazatérjen, gesztenyebarna szemeivel rám pillantson, mosolyra húzza a száját, és kitárja a karját. Nem tudom szavakban kifejezni mennyire szerettem volna a nyakába ugrani, elmondani, hogy mennyire szeretem, és hogy hiányzott, hallani a hangját, és mélyen beszívni az apaillatot. De ezt többé nem tehetem meg, mert elment, és nem jön vissza. Soha.
A kinti zajok csak hangosabbak és hangosabbak lettek, kicsit sem csöndesedtek. Riadtam néztem az egyetlen szülőmre, mikor hangos csörrenéssel betörtek az alaküvegek. Édesanyám rögtön megragadta a karomat, és maga után húzott, egyenesen az ő szava által veszélyesnek titulált utcára. Hatalmas porfelhő gomolygott kint, nehezítve a látást. Mindenhol sebesült, esetenként halott emberek feküdtek, véres volt a talaj. Futni kezdtünk, valami elől, talán a bombák, és a fegyverek, de lehet, hogy a múltunk, vagy inkább a jövőnk elől. Belekavarodtunk a harcoló embertömegbe, és akkor én elveszni láttam mindent. Az Anyukám eleresztette a kezemet, nem is értettem miért, amikor… amikor találat érte, őt, aki nő volt, és csak véletlenül került az oroszok útjába. Ott helyben összetörtem. Ott állt a több ezer ember között egy törékeny, tíz éves kislány, akinek éppen most hullott darabokra az élete, és sosem lesz többé összerakható. Csak zokogtam, és próbáltam felfogni, hogy mi is történt, de nem igazán ment, főként azért, mert illúziónak, egy rossz álomnak tűnt az egész. Egy ismeretlen férfi felkapott, majd kimenekített a halálból. Egy kocsira ültetett fel, amiben még két másik gyermek, egy kisfiú és egy kislány utazott. Azonnal elindultunk, fogalmam sem volt, hogy merre, de nem volt jelentősége. Csak hagytam, hogy a szél elvigye a gondolataimat, mert újabb napok jöttek, csak már nem azokkal az emberekkel, és nem olyan módon, ahogyan megszokhattam. Az igen hosszú utazás alatt volt időm gondolkodni, és rájöttem, hogy ennek volt oka. Nem tudjuk, hogy mi, de volt, mert nincsenek véletlenek. Mi akkor azon szerencsések közé tartoztunk, akik időben elmenekültek. Rengeteg ilyen ember volt, több ezren utaztak akkor velünk nyugat felé. Lyukak díszelegtek az épületeken, a zászlón, és azt kell, hogy mondjam, a szívekben is. A több napos utazás alatt, egy dolog nem változott az érzés. Az érzés, amiről nem tudtuk, hogy micsoda, egy keserédes érzés, ami talán magába foglalta az elmúlt napok eseményeit. Jelenthette az elmúlást, a vágyakozást, a reményt, a kilátástalanságot, a hiányérzetet, vagy akármi mást, máig nem tudom, hogy mi volt az.
Egy másik országba menekültünk. Hallottam már a nevét, és tanultunk is róla az iskolában, ez volt Ausztria. Nem mondom azt, hogy nem szép ország, de nem ér fel a mi igazi hazánkkal, Magyarországgal. Mindenkinek a saját szülőföldje a legszebb, nekünk a magyar föld pótolhatatlan.
Attól kezdve ott éltünk. A család, akivel utaztam, befogadott, és velük laktam. Kedvesek voltak, és szerettek engem, de sosem tudták pótolni a valódi szüleim hiányát. Szépen, lassan növekedtünk idővel megtanultuk a nyelvet is, minden rendben volt. Velünk. Magyarországgal nem, de amikor hatvan évesen visszatértem az anyaföldemre, rá kellett döbbennem, hogy tehet bárki bármit, itt magyarok éltek, élnek, és élni fognak mindörökké. Nem lesz soha orosz haza, mert a magyarok varázsolták olyanná, amilyen. Gyönyörűvé, páratlanná, egyedivé, vidámmá, színessé és egy kinccsé. Mert Magyarország mindenkinek mást jelent, de a magyaroknak egy kincset. Egy kincset, ami az életünk. Mert itt mindig van egy fénycsepp a sötétségben, és ezt azoknak az embereknek köszönhetjük, akik kiálltak, és az életük árán is megvédték a hazát, mert ők az igazi hősök. És nem kaptak méltó búcsúztatást, éljenzést, mert –bár tudjuk, hogy díszes temetéstől a halott még nem támad fel- őket nem szabad elfelejteni, mert nekik fontosabb volt a büszke halál, mint a rab, elnyomott élet, és ők tudták, hogy ha harcolnak, akkor nem a jelen lesz a jövőnk. És így lett. Mert lehet, hogy az oroszoknak nincs kristályszívük, de kimentek Magyarországból, és hagyták, hogy ő az önálló, kis területű, ám annál különlegesebb Magyarország maradjon. Én végignéztem, láttam, és bár idáig titokként kezeltem, most felfedem, mert ez mind igaz, amit leírtam. Igazak a történések, az érzések, a halál, az élet, a menekülés, a bánat, és a boldogság, amikor kiderült, hogy semmi nem volt hiába, mert bár a múlton nem lehet változtatni, de a jövőn tudtunk, vagyis tudott, az a rengeteg ember, aki akkor megvédte a hazát, mert bár 1956-ban nem volt sikerük, de néhány év múlva, megérkezett a megkésett dicsőség. Őket nem szabad elfelejteni, mert igenis miattuk élhetünk most ott, ahol.
Elszenesedtek az emlékek, elégtek a szavak, de megmaradt a múlt, az esemény, ahol annyi ember-köztük én is- elmenekült, de az a kisebbség, aki bátor volt, és nem hátrált meg, hős, és hős marad mindörökké. Mert ha ők nincsenek, akkor én ezt már nem írom le, senki nem olvassa el, és senki nem tudja meg, egy tíz éves, ismeretlen, és jelentéktelennek tűnő kislány szempontját.